A wmn.hu újabb cikkben foglalkozik a sportszülők viselkedésével.
Legutóbb is olvasóink figyelmébe ajánlottuk a lelátóról bekiabáló szülőkkel kapcsolatos írást, s ezúttal is ezt tesszük, hiszen a megállapítások, vélemények sportágunkat is érintik.
A szerző, Doleschall Miklós közel húsz évet dolgozott edzőként és sportvezetőként, és munkája során remek szülőkkel és kollégákkal találkozott.
Doleschall Miklós/wmn.hu * Fel kell tennünk a kérdést: elvárható-e a szülőtől, hogy jó sportszülő legyen? De lehet, hogy úgy helyes fogalmaznunk: „miért is várjuk el a szülőtől, hogy jó sportszülő legyen?”
A szülők többsége nem sportolt rendszeresen a saját fiatalkorában, és a gyerekek többségével is a testnevelő ismerteti meg a sportot, nem a szülő. Hogy mi a céljuk azzal, hogy a gyerekük sportol? Az esetek többségében ez kimerül abban, hogy „legalább addig se a telefonját nyomkodja”.
A szülők többsége nincs tisztában azzal, hogy amikor a gyerek sportolni kezd, akkor a sportszemélyisége is kialakul.
Ez csak azért vicces, mert a sportszemélyiség alapvetően szembemegy a gyerek addigi szocializációjával. Például amíg a család és az iskola konfliktuskerülő magatartásra tanít, addig a sport (pláne a küzdősportok) esetében ez szóba sem jöhet. Félreértés ne essék, nem azt állítom, hogy a sport lényege a konfliktuskeresés, de a talpon maradás, a kezdeményezés és az előrejutás nem megy konfliktuskerülő szemlélettel. Hosszasan lehet sorolni, hogy miben más a sportszemélyiség, és miként hathat pozitívan a sportoló gyerek felnőttkorára, de most szándékosan a konfliktuskezelést emelem ki, mert ez kapcsolódik a témához, és erre a későbbiekben vissza is térek.
A lényeg, hogy amikor a gyerek belecsöppen a sportba, akkor szép fokozatosan azt tapasztalja, hogy ez a világ nem teljesen olyan, mint amiről eddig meséltek. Ez egyértelmű, hiszen a sport jobban hasonlít felnőttek világához, amit egyébként megpróbálunk minél tovább elmismásolni a gyereknevelés során. A sportolással viszont, ha úgy tetszik, kinyitjuk Pandora szelencéjét.
Olyan kérdésekre kellene választ adni, hogy milyen viszonyban van egymással a küzdelem és az emberség, vagy például: hol van a határ a versengés és a játék között.
Döbbenetes vagy sem, de nemcsak a kezdő sportoló nem tudja, hanem a szülők többségének sem evidencia, hogy pontosan mit is jelent a sportszerűség.
Somos Ákos egy korábbi cikkében szépen cizellálja, hogy milyen szülői magatartás-típusok jelennek meg a mérkőzéseken. Azt nem tudom, hogy létezik-e olyan, hogy „sportszülő”, vagy ez csak egy hétvégi epizódszerep, de az biztos, hogy ez egyfajta tudathasadásos állapot. Egyrészt a mérkőzés hevében a legszelídebb szülőből is előugorhat az anyatigris, másrészt, – mint szó esett róla –, a módszereit tekintve a sportnevelés alapvetően ellentmondásban van a gyerekneveléssel.
A sportszülői lét a szülők többségét egész egyszerűen felkészületlenül éri.
Lehet, hogy ez így elsőre nyersen hangzik, de a „felkészületlent” úgy értem, hogy senki nem készíti fel őket. Nem elvárás, hogy a szülő tudja, miként kell viselkednie sportszülőként. Mint az élet minden területén, – kapaszkodók hiányában – könnyen születnek szélsőséges válaszok. Az egyik szülőtípus kiszáll a buliból, hátralép kettőt, ami megtisztelő bizalom az edző számára, de mégsem igazán jó, mert a szülői dicséret, a szülői vigasztalás és a szülői jó tanács nem pótolható. A másik véglet, amikor egy szülő félreértelmezi a sportnevelést, vagy ugyan érti, hogy miről szól, de nem az életkori sajátosságoknak megfelelően adagolja. Na, és itt elérkeztünk az edző szerepéhez.
Az edzőség egy szakma.
Az edző pedig ugyanúgy pedagógus, mint a matektanár. Csak amíg a matektanár elsősorban a matekot tanítja meg, ne adj' isten, megszeretteti, és csak kisebb részben foglalkozik személyiségfejlesztéssel, addig a sportban pont fordítva van. Az edző először szeretteti meg a játékot, utána jön a nevelőmunka, és csak az idő előre haladtával lesz egyre fontosabb magának a sportnak (és a győzelemnek) a megtanulása.
Persze lehet vitatkozni azon, hogy melyik pedagógusnak mi az ideális prioritási sorrend, és ez a kérdés sokszor filozófiai magasságokba törhet, de az biztos, hogy mind az edzőnek, mind a matektanárnak első számú feladata a gyermek védelme. És ez leginkább akkor van így, amikor egy szülő idiótán viselkedik, mert például felnőtt mérkőzések szurkolói mintáit utánozza.
„Egyesével ülnék le minden szülővel, akinek a kisiskolás gyereke sportol” – írta a fent említett cikkében Csiki Ingrid. Ez a mondat szinte hibátlan, azt leszámítva, hogy nem feltételes módban kellene használni, hanem egyesével le kell ülni minden szülővel, és tisztázni, hogy mivel jár a sportolás.
Ugyanis az edzőnek nemcsak a sportoló gyerek az „ügyfele”, hanem a szülő is.
A napnál is világosabb? Sajnos nem. Ahogy sok szülő hátralép kettőt, sok edző is távolságot tart. Mintha ezzel meg lehetne oldani bármit. Ugye, emlékszünk, a konfliktuskerülő szemlélet nem működik a sportban.
Az edző feladata tisztába tenni, hogy a sportszülői szerep mivel jár, és még az első verseny előtt elmondani, hogy mire lehet számítani, mi az elvárt szülői viselkedés a sportpálya mellett. Ahogy egy edzőkollégám és jó barátom mondta, a mérkőzés után „sajtótájékoztatót” kell tartani. Pedagógiai és sportszakmai kérdésekre kell válaszolni, még akkor is, ha ez nem mindig kellemes.
A szülők olyanok, amilyenek.
Mindegyiket más rugó mozgatja. De ettől még a sportpályán az edző van otthon. Neki kell kezdeményezni, kommunikálni, együttműködéseket kialakítani, és mindent megtenni, hogy megteremtse a sportnevelés optimális feltételeit. Ha ezt a munkát egy edző jól elvégzi, akkor sokkal kevesebb hátráltató tényezővel kell számolnia. De ami még ennél is fontosabb, hogy a sportoló gyereknek támogató sportszülője lesz.