A kényszerű leállás a bírókat is tétlenségre kárhoztatja, de a Nemzetközi Tenisz Szövetség róluk sem felejtkezik el, igyekszik a tudásukat frissen tartani.
A weben bonyolított szemináriumon a téma a sétálóbíró szerepe volt. Jeles profi előadógárda vitte a szót: Carlos Ramos és Robert Balmforth játékvezetők és Jane Harvey versenybíró személyében.
Cikkünk szerzője az egyetlen hazánkban élő magyar ITF-aranyjelvényes versenybíró.
Nyírő László írása * A sétálóbíró, angol nevén „off-court umpire” (pályán kívüli játékvezető) intézménye a teniszszabályok első száz évében még teljesen ismeretlen volt. Részletesen leírták a versenybíró, a játékvezető és a vonalbíró teendőit egy annyira merev rendszerben, hogy például egészen a 80-as évekig nem lehetett felülbírálni a vonalbíró ítéletét, bármekkorát tévedett is az illető, ha pedig játékvezető nélkül játszottak, akkor legfeljebb a versenybírót lehetett kizárólag szabálykérdésben megkérdezni.
Kevesen tudják, hogy a valóság igényeihez történő igazodás éppen Magyarországról indult el, amikor az 1992-es MTSZ Évkönyvben (akkor még volt ilyenünk), a világon először, pontokba szedve mi fogalmaztuk meg a sétálóbíró teendőit és definiáltuk a jogkörét. A pozitív tapasztalatok birtokában szerény személyem vetette fel az Európai Teniszszövetség bíróbizottságában azt, hogy ha a világon játszott összes hivatalos teniszmérkőzés legfeljebb 10 %-át vezeti játékvezető, akkor nekünk kötelességünk lenne foglalkozni a 90 %-kal is!
Nem volt könnyű meggyőzni a szabályok őreként tradicionálisan gondolkodó nemzetközi szövetséget, de végül igazat adtak nekem, én pedig lefordítottam angolra a magyar szabályokat, és ez jelentette az alapját az egész világon máig használt útmutatónak.
Mit hangsúlyoztak a mostabni web-szeminárium előadói? Először is azt, hogy legyen a versenyeken sétálóbíró. Ne bonyolódjon úgy egy viadal, hogy senki sem nézi, senki sem látja, mi történik a pályákon. Rövidlátó politika a rendezők részéről ha ezen spórolnak, mert a saját versenyük színvonala bánja, ha játék helyett vitatkozó ellenfelek, belebeszélő szülők, megtorlatlan káromkodások, ütőeldobások és labdaelütések uralják a pályát.
A versenybíró ezt a feladatot - legalábbis az első egy-két játéknapon képtelen ellátni, mert osztogatja a labdát, könyveli az eredményt, játékrendet ír, telefonál, kérdéseket válaszol meg, tehát kell egy segítőtárs. Fontos viszont, hogy a sétáló sétáljon, és ne az irodában üldögéljen, beszélgessen.
Az alapvető teendőkben semmi változás, ellenőriznie kell a pályákat, a ruházatot, elkezdtetni a mérkőzést, megoldani a vitákat, ügyelni a fegyelemre. Érdemes viszont elvégeznie apró könyveléseket, feljegyezni a mérkőzés kezdetének és végének az időpontját (elkérni az eredményt!!),felírni, ha a játékos elhagyja WC-re a pályát, feltétlen feljegyezni a fegyelmi intézkedést.
Ez utóbbi tekintetében korábban létezett egy olyan álláspont, hogy csak akkor célszerű a beavatkozás, ha a sétáló késlekedés nélkül képes a pályára bejutni és azonnal alkalmazni a büntetést. Ma viszont az ITF azt mondja, ha a sétáló észlel egy olyan fegyelemsértést, amiért büntetés jár (például látja, hogy egy tőle távol eső pályán valaki messze eldobja az ütőjét), akkor feltétlen oda kell menjen, és meg kell adnia a büntetést, még akkor is, ha az odajutás több percbe telik, és közben a játékosok akár két-három pontot is lejátszanak. A büntetés bejelentése nem lehet teátrális, tehát nem szabad kívülről bekiabálni, hogy „figyelmeztetem X sporttárs”, hanem oda kell menni az érintett játékoshoz és közölni vele az intézkedést, természetesen az ellenfél tudtával.
A ténykérdésekben keletkezett viták eldöntése nyilván akkor a legkönnyebb, ha a sétáló látja az esetet. Ilyenkor lépjen bátran közbe és ítélkezzen az észleltek alapján. Keménypályán a „mindenki a saját térfelén bíráskodik” elv fenntartása mellett, nyilvánvaló tévedés esetén bírálja felül a helytelenül ítélkező játékost és adja a pontot az ellenfélnek, vagy ismételtesse azt meg.
Nehezebb a helyzet, ha olyan vitához kérik oda a sétálót, amikor nem látta a történteket.
Salakon marad a jól bevált eljárás, a nyomazonosítás, de tapasztalható egy elmozdulás az azonosíthatatlan nyomok kérdésében. Jelenleg van egy olyan irányelv, ami szerint ha a játékos out-nak ítél egy labdát, de nem tud nyomot mutatni, akkor elveszíti a pontot, mert „normális” esetben képesnek kell lennie megmutatni a labda helyét. De mit tekintünk normális esetnek?
labdanyom vita
Tudjuk jól, hogy nem minden labda hagy felismerhető nyomot, például egy lassú, magasból az alapvonal közelében – lábnyomok közé – lehulló átemelés valószínű nem. Tehát ha az ellenfél nem rendelkezik egyértelműen azonosítható benti nyommal, akkor helyesebb a labdamenetet megismételtetni.
Kemény pályán javarészt a kommunikációs ügyességén múlik, ki tudja-e hámozni az előadott történetekből a sétáló, hogy valójában mi is történt, és ugyanez vonatkozik egyéb, például az eltérően számolt eredmények esetére is. Ilyenkor a helyes kérdésfeltevés a döntő, és jól teszi minden kolléga, ha tudatosan készül az ilyen párbeszédekre, akár be is gyakorol jónéhány bevált klisét, például „hol álltál, amikor…” vagy „honnan szervált az ellenfél amikor…” és így tovább.
Ebből is kiderül, hogy a sétálóbíró munkája nagyon sokrétű, és bizony fárasztó is lehet. Ugyanakkor a lehető legjobb gyakorló terep elsősorban a kezdő kollégák számára, mert rengeteg szituációval találkoznak, amelyeket nekik önállóan meg kell oldani, és a döntésüket sikeresen kommunikálni, „jól eladni” a játékosoknak, edzőknek, szülőknek, ami nem kis művészet.
Mindenkit bíztatok, vállaljon fel minél több ilyen munkát, mert a megszerzett tapasztalatot mind székbíróként, mind versenybíróként gyümölcsöztetni tudja.
Az előadók azt is felvetették, hány pályát kezelhet maximum egy sétáló? Erre nincs se szabály, se jó válasz. Saját tapasztalatból azt mondom, legfeljebb négyet, de azt is csak abban az esetben, ha ezek egy tömbben vannak és egyszerre átláthatók. Ha a négy pálya például két sátorban van, akkor ez már nem működik.
Aki szeretné megnézni, végighallgatni az eredeti szemináriumot, annak szívesen el tudom küldeni a felvételét.