Szomorú hírről értesültünk: elhunyt Magyar István, az agárdi teniszsport központi egyénisége.
Országszerte sokan ismerték, tisztelték és szerették a mindig barátságos teniszezőt, sportvezetőt.
Hetvenhét esztendős korában hagyott itt bennünket.
A Velence-tavi településen az ő nevéhez kötődik a sportág honosítása az 1970-as évek végén - az akkor még a hajókikötő szomszédságában levő három pálya, és a hangulatos, nádtetős öltöző-klubház megépítésében óriási szerepe volt Magyar Istvánnak, és akkori cégének, a VEKÜ-nek (Velencei Tavi Költségvetési Üzem). Az egyesület csapata (Bondár Gábor, Borsi Sándor, Dubai István, Egri László,Gyöngyösi Ferenc, Magyar István, Molnár Csaba, Szalai László, Szalai Péter) a megyei bajnokság megnyerésével kiharcolta a jogot, hogy az Ob III. küzdelmein induljon.
A nyolcvanas évtized végére, szintén Magyar István hathatós támogatásával és szervezésével megépült a hét új pálya a parkerdőben: 1988-ban vette birtokba az immár Velencetours SC (1995-től a ma is használt Agárdi Tenisz Klub) néven működő egyesület.
Annak idején a nemzetközi teniszvilág is megismerte a klub, s az ITF szatelit torna helyi szervezőjének a nevét - az agárdi viadalon sok ismert hazai és külföldi versenyző pályára lépett, ott volt többek között a svájci Marc Rosset, aki később az ATP rangsor Top10 mezőnyébe is felküzdötte magát.
A nemzetközi versenyek ugyan elköszöntek a településtől, de Magyar István továbbra is központi alakja maradt a sportág helyi életének, a versenysportnak és a társasági tenisznek. Hazai szenior versenyeknek is otthont adott az egyesület.
Az agárdi klub Facebook oldalán az alábbi írással búcsúzott az 1942 szeptemberében született Magyar Istvántól:
Búcsúzni egy mindig vidám, mindenkivel mókázni tudó sporttárstól, egy jó baráttól mindig nagyon nehéz. Búcsúzni ebben az esetben egyszerűen képtelenség. Búcsúzni az ember egy ilyen döbbenetes, váratlan eset okán eleve önmagától szokott, az elmentben is saját emlékeit, közös múltjukat siratja. Búcsúzni valakitől, akivel évtizedeken keresztül sport, és baráti kapcsolatban hosszú éveken át együtt dolgoztunk, örültünk, és együtt bánkódtunk roppantul felnagyítja és ugyanakkor fantasztikusan lerövidíti a közöttünk lévő távolságot.
Ezért búcsúzni Magyar Istvántól a nagy ”ÖREG”től, aki hosszú éveken át úgy volt mindennapjaink útitársa, mint a legközelebbi hozzátartozóink, vagy a tárcánk a zsebünkben, az olyan, mint amikor az ember elveszít valami nagyon közelállót, valamit, amiért addig csak úgy, reflexszerűen odanyúlt, vagy valakit, akihez csak úgy futtában odaszólt az ember. Búcsúzni egy olyan sporttárstól, akivel évtizedeken át voltak örömeink, és gondjaink, az nem számít komoly búcsúnak, mert az ilyen ember a lelkünkben soha nem hal meg.
Mély fájdalommal búcsúznak sporttársaid, barátaid!