Tudtuk, hogy a Pestre (Debrecenbe) tervezett, időközben (igencsak kacifántos szövetségi megfogalmazással: ellehetetlenült...) kétes hátterű WTA verseny, bármiként alakult volna a sorsa, nem szolgálja a magyar sport, a rendezvényszervezés egyébként kedvező hazai és nemzetközi megítélését.
Ne kerteljünk: rossz hírt vet nem csupán a sportágra, de az egész országra.
A Nemzeti Sportban a tapasztalt újságíró, Malonyai Péter ennek kapcsán írt jegyzetet. Íme:
Tulajdonképpen a mi nagyszobánkba is tervezhették volna a WTA-teniszversenyt (melegítés a konyhában: amerikai!), elvégre a Wekerle télen is csodaszép, s aki eljön, mindig számíthat arra, hogy amit ígérek, az úgy lesz, vagy még inkább.
Ráadásul ha mi kapjuk meg a viadalt, kispesti városrészünk ideig-óráig egy szinten lehetett volna a nagy hírű Debrecennel (csaknem hússzor többen lakják), bekerülünk a médiába, még az is lehet, hogy választások előtt (mikor máskor?!) egy rövid ünnepség keretében az azóta újra regnáló polgármester által néhány órára átadott Kispiacot is megnyitják egyszer – végleg.
Erről persze álmodozni sem merek, igaz, a WTA-versenyről meg egyenesen lehetetlen.
Olvasom a különféle közleményeket, a szövetségé olyan zűrzavaros, amilyen csak szándékosan lehet, ám a lényeghez nem kellenek dokumentumok: blama a javából.
Éppen azokban a napokban derül fény a tehetetlenségre, az egymásra mutogatásra, az alkalmatlanságra, az ügyetlenségre, amikor Fucsovics Márton a nyolcaddöntőbe jut az Australian Openen, Babos Tímea pedig egyenesen megnyeri párosban Kristina Mladenoviccsal. Magyarán sportolóink úgy is remekelnek, hogy ők aztán a lehető legerősebben érzik: nincs mögöttük a szervezet, amelyik azért csak fürdik a dicsőségben az ő munkájuk, helytállásuk jóvoltából, miközben nemhogy fürdésről, néhány perces lábáztatásról sem lehetne szó a két oldal produkcióját összevetve...
Tágabb perspektívából nézve még kínosabb a helyzet. Egyre másra rendezzük a legnagyszerűbb versenyeket, Európa és a világ örömmel jön hozzánk, legyen a viadal földön, égen, levegőben és persze vízben, ha elmennek, úgy beszélnek, hogy mi aztán megadtuk a módját.
Nincsenek illúzióim, még hetekig, hónapokig tart a sárdobálás, sohasem tudjuk meg, ki a hibás, hol úszott el még a lehetősége is annak, hogy kiutat találjanak a vállalások útvesztőjéből. Mindenesetre árulkodó, hogy a szövetség sportigazgatója arról beszél, hogy kormánytámogatás nélkül képtelenek megrendezni a márciusi Davis-kupa-meccset a szuperdöntőért.
Én pedig egy új kenyérpirítót szeretnék a konyhánkba – aki hallja, adja át!