Patay Gabriella több mint három évtizede oktat kicsiket és nagyokat a tenisz alapjaira.

A szakember két éve dolgozik a Down Alapítvány szabadidős programszervezőjeként, a Fogócska SE vezetőjeként pedig rendszeresen viszi pártfogoltjait a Speciális Olimpia versenyeire.

 

Gy. Szabó Csilla írása (tenisz-palya.hu/MTSZ) * Patay Gabriellát egy edzésen, a Bikás Parkban látogattuk meg, ahol kedvezményesen bérelhet pályát Down-szindrómás teniszezői számára.

Az Újbudai Sportcentrum keményborítású pályáján vidám és lelkes csapat üti a teniszlabdát. Mindannyian felnőttek, mégis úgy örülnek az edzésnek, mintha kisgyermekek lennének. Pedig olyan is van közöttük, akinek nem tegnap kezdett deresedni a halántéka. Az egyetlen hölgy energikusan, de annál nagyobb szeretettel irányítja a társaságot. Ha valamelyikük kiesik a ritmusból, azonnal észreveszi, és már diktálja is a következő feladatot.

„Májusban már téged is elviszlek egy versenyre, Tibi!” Hangzik a biztató mondat, amely egy nagy igyekezettel és koncentrációval kivitelezett tenyeres ütést követ. Tibin pedig látszik, hogy jól esik neki az ígéret. Közben az egyik csapattársa, a pálya szélén sorakozó műanyag székekhez közelít. Az edzőnő figyelmét ez az apró mozzanat sem kerüli el és kedves szavakkal engedi meg Árpinak, hogy megpihenjen kicsit.

„Én már voltam versenyen és első lettem. Első! – mutatja büszkén a hüvelykujjával Árpi, aki pontosan ismeri a siker titkát is. – Amit mondanak, azt én mindig úgy csinálom.”

Az edzőnő mosolyogva csóválja a fejét, és megpróbálja szaván fogni Árpit, hogy ha kipihente magát, valóban mindent úgy csináljon, ahogy kéri tőle.

De ha nem sikerül, az sem tragédia. Csak az számít, hogy együtt vannak, ütővel a kezükben és sportolnak. Egy ilyen áprilisi délutánon, ráadásul a szabadban,kár is lenne bármi mást csinálni. Különösen ennek a kis csapatnak. Árpi ugyanis Tibihez, Csabához és a többiekhez hasonlóan Down-szindrómás. Számukra a Bikás parki pályán töltött egy óra semmi máshoz sem fogható, páratlan kaland.

 

patay gabriella 7

 

− Amikor épekkel dolgozol, folyamatosan látod a fejlődést, velük viszont szinte minden alkalommal újra kell kezdened az elejétől fogva – mondja Patay Gabriella, aki két éve tevékenykedik szabadidős programszervezőként a Down Alapítványnál, s bár az utóbbi időben kondigépeket is vásároltak, és a kézilabda, bowling vagy az ergométerezés is rendszeresen szerepel a programjukban, a teniszpályán érzik a legjobban magukat. Ott, ahol Gabriella is a lehető legotthonosabban mozog. Az MTSZ-ben korábban elnökként is tevékenykedő, egykori korosztályos válogatott teniszező Patay László nővére ugyanis maga is éveken át játszott, majd nagyon korán az oktatói pályát választotta.

A Bikás parki teniszpályák üzemeltetője, Varga Roland ráadásul nagyon kedvező áron biztosítja számukra az edzéslehetőséget. A maga részéről, ő így támogatja a fogyatékkal élők sportját.  

– Mi még az úgynevezett vágódeszkákkal kezdtük az edzéseket a BSE-ben, én 11 évesen szerencsére még éppen befértem a legidősebb gyermek csoportba – emlékezik vissza a sportághoz való kötődésének kezdeteire Patay Gabriella. – Szüleink is sportoltak, ezért mi is követtük a példájukat. Én tornával kezdtem a Vasasban, ám egy vírusos betegség miatt sportágat kellett váltanom. Laci két évvel fiatalabb nálam, így ő még jó időben volt, ráadásul olyan ügyesnek bizonyult, hogy félév elteltével már vitték is a versenyekre. Bennem kevesebb volt a kitartás, mint benne, ami a tenisz iránti szeretetem ellenére is döntőnek bizonyult. A sorsomat végül egy ínhüvelygyulladás pecsételte meg, tizenhat évesen ezért kellett befejeznem a versenyzést. Egy évvel később azonban már oktattam.

Huszonnégy évesen pedig már saját tenisziskolát működtetett a Kondorosi Uszoda két pályáján. Patay László ekkor Németországban tanult és játszott, szabadidejében pedig nővérének küldözgette az ottani módszereket és újításokat. Gabriella közben elvégzett egy edzői tanfolyamot a Budapesti Sportszövetség égisze alatt, a pályán pedig a német programokkal színesítette az általa ismert hazai metódust. Öthetes vagy tíz alkalmas bérletetekkel igénybe vehető kurzusokat indított, a legfontosabbnak ugyanis azt tartotta, minél többen és minél korábban ismerkedjenek meg a sportággal. Azokat sem akarta ugyanis elveszíteni, akik nem merték egy fél évre azonnal elkötelezni magukat. Abban bízott, hogy a hozzá járó fiatalok többsége úgyis ott ragad az edzéseken. Ebben pedig nem is kellett csalatkoznia. Fia, Gyabronka Bence születéséig, aki szintén sikeres utánpótlás-játékos volt, napi 12-14 órákat töltött a teniszpályán. Még a férjét is a sportágnak köszönheti, aki nála tanult teniszezni.

− De hogy került a képbe a Down Alapítvány?

− Egy ismerősömtől tudtam meg, hogy Orbán-Sebestyén Kata segítőket keres a Speciális Olimpia csapatába, az én életem pedig éppen úgy alakult, hogy a férjem vállalkozásába kevesebb energiát kellett fektetnem, és a teniszoktatás sem pörgött túl erősen – emlékszik vissza a döntésre, amely teljesen új színt hozott az életébe. – Hogy a sport mennyire fejleszti a koncentrációt és a mozgást, azt korábban is tudtam, de a Down-szindrómás tanítványaim révén értettem meg, hogy számukra akár sorsdöntő is lehet. Persze nem könnyű velük a munka, de ha az embernek elegendő türelme van, akkor nem is nehéz. Figyelni kell a lelkükre, mert nagyon érzékenyek. Van, hogy gyorsan elkeserednek, de egy kis kedvességgel, motiválással gyorsan vissza lehet hozni a jókedvüket. Az én motivációmat pedig az adja, hogy örömmel jönnek.

De miért is ne jönnének örömmel, amikor az edzésen Gabi következetesen végig viszi ugyan a programot, ám azt a legnagyobb türelemmel és szeretettel teszi. Ha kell akár hússzor, harmincszor is megismételtet egy mozdulatot, csak hogy a játékos megtapasztalhassa a jól sikerült ütés semmi máshoz sem fogható érzését.

„Fúj a szél!”  Panaszkodik valaki a csapatból, amikor messze gurul a labdája.

A szakember pedig nem késlekedik a határozott válasszal:

„Neked pedig van két lábad, fuss utána!”

Gabi ugyanis pontosan tudja, tanítványát nem azzal tiszteli meg, ha helyette mindent megcsinál, hanem éppen ellenkezőleg. Azzal segít a legtöbbet, ha megmutatja neki, hogy sokkal többre képes, mint amennyit mások elvárnak tőle. Erre pedig a sport, azon belül pedig a tenisz, a lehető legideálisabb terepet jelenti. Még akkor is, ha a gyakorlások során, újból és újból egy, a mások számára pofonegyszerű kérdéssel kezdődik:

„Melyik a bal lábad?”

Gabi hatékony instrukcióinak és türelmének köszönhetően azonban előbb vagy utóbb úgy is túllépnek ezen a ponton, a következő lépcsőfok pedig már egyértelműen egy jóleső ütéshez, vagyis a sikerélményhez vezet.  

 

patay gabriella

 

− Több pedagógus felmenőm van, én magam is sokáig óvónő szerettem volna lenni – vall indíttatásáról Patay Gabriella, aki a teniszpályán eltöltött több mint három évtized alatt szinte minden nap hasznát vehette ennek az örökölt pedagógia érzéknek. – A tenisz azonban olyan erősen megfertőzött gyerekkoromban, hogy később sem tudtam elszakadni tőle. Ez egy olyan sport, amely bárhol játszható, bármikor és bármeddig. És ahogy a példa mutatja, a fogyatékkal élők számára is igazi örömforrás és fejlesztő eszköz. Örülök, hogy rám talált ez a feladat, és remélem, hogy még sokáig lehetek hasznos tagja a Speciális Olimpia csapatának. Az általuk szervezett teniszversenyeken rendszeresen részt veszünk, mint a Fogócska SE versenyzői. Ilyenkor tizenöt-tizennyolc fős együttest irányítok.

S hogy honnan veszi Patay Gabriella a végtelennek tűnő energiát, amellyel ezt a nehéz és felelősségteljes munkát végzi a Down Alapítvány lágymányosi Foglalkoztató Centrumában, valamint a Szalóky utcai Átmeneti és Napközi otthonában? A kérdésre végtelenül egyszerűen válaszol:

− Nekem a tenisz a feltöltődés. Pályára lépek és attól kezdve minden rendben!

FaLang translation system by Faboba

Pályakereső