Lapszemlénk során bukkantunk a wmn.hu írására. 

Noha nem közvetlenül a sportágunkról szól, a teniszhez kötődők számára is sok tanulságot tartalmaz.

Elgondolkoztató szavak mindennapjainkról.

Fotó illusztráció - WMN.HU

Csiki Ingrid írása, WMN * Mire akarjuk a gyerekeket a sporttal nevelni? Mi a célunk vele? Az, hogy megszeressék a mozgást, szenvedélyükké, az egészséges életük részévé váljon a sport, vagy frusztrált, bizonytalan harcosokat akarunk kinevelni? Egy egykori élsportoló, most tornatanár fordul azokhoz a szülőkhöz, akik az edzőt semmibe véve, magukból kikelve üvöltenek – gyakran légből kapott instrukciókat is – a lelátóról.

Néhány év múlva – ha a gyerekem sportra fogékony, nyitott és érdeklődő lesz – talán én is ott fogok majd ülni a lelátón, és teljes szívemből szurkolok neki. De őszintén remélem, mielőtt bármi kikívánkozna belőlem (és itt most kizárólag szavakra gondolok), eszembe jut majd az a történet, amit egyiküktől hallottam. Mert ebben nem is mélyen elrejtve és burkoltan, de egy igazán szép történet lapul. Kár lenne figyelmen kívül hagyni.

Van egy barátnőm. Egykori élsportoló. Most edző. Nem is olyan régen áradni kezdett belőle a szó. Azt mondta, dühös. Vagy nem is, inkább csalódott. És kiábrándult. Nem érti. Ő másképp szocializálódott, mások a tapasztalatai, az emlékei, amik egy életen, vagyis egy pályafutáson keresztül végigkísérték. Azt mondta: tudom, hogy nem kell minden kritikát magunkra venni, de most mégis megállok egy pillanatra, mert valakinek el kell mondanom a bennem tomboló érzéseket. Tudod – mondta –, ha tehetném, egyesével ülnék le minden szülővel, akinek a kisiskolás gyereke sportol, és megkérném őket, hogy gondolják végig, miért jár a gyermekük sportolni.

Kinek a döntése volt? A gyereké vagy az övék? És megkérdezném, mi a céljuk azzal, hogy a gyerekük sportol? Mit várnak el tőle? De ugyanígy arra is kíváncsi lennék, mit gondolnak, egy kisiskolást mivel lehet motiválni? Egyáltalán milyen szerepben kell annak a gyereknek akár edzésen, akár meccsen jelen lennie?

Hát nem arról van szó, hogy megszeresse a sportot? Megtanuljon csapatban működni? De! Ebben az életkorban nincs más dolga. Ennyi csupán. Csak tudnám, hogy akkor mi a fenének kiabálnak a szülők a lelátóról? Miért zavarják össze meccs közben a gyerekeiket? Akár olyannyira is, hogy leáll a játékkal, mert az anyja/apja azt kiabálta: „időt”?

Tudod – árad belőle a szó tovább, – nem értem, miért nem bíznak a szülők a gyerekeikben jobban? Miért nem engedik, hogy a maga módján tapasztalja meg a játék szépségét? Igen, a bukásaival együtt is. Miért nem bízzák a játék irányítását a szakemberekre? Akik – megkockáztatom, hogy – a legtöbb esetben jobban értenek a sportághoz, mint ők maguk. És éppen emiatt, okkal hozzák meg döntéseiket. Bízniuk kellene. Bennük is. Saját magukban is. Lehet persze szurkolni, sőt, brutál motivációs löketet ad az a pozitív hangulat, ami a lelátóról érkezik, lehet trombitával és kerepelővel hangoskodni, lehet biztatni: „hajrá, előre, ne adjátok fel, meg tudjátok csinálni”.

De soha nem lenne szabad olyan helyzetbe hozniuk a gyerekeiket meccs közben, ahol választaniuk kell a szülők és az edző instrukciói között. Soha!

Ez a gyerek érdeke. És éppen emiatt lenne olyan jó, ha elgondolkodnának, kiről is szól ez a történet.

Ismersz – folytatja – egykori élsportoló vagyok, testnevelő tanár és edző. Nem holmi gyorstalpalót végzett akárki. Egyetemre jártam és abszolváltam minden iskolát, ami elengedhetetlen ahhoz, hogy releváns, helyénvaló szakmai döntéseket hozhassak. Én vagyok a sok közül az egyik, aki nem akar arról megfeledkezni, hogy gyerekeket tanít, gyerekeket, akiknek elsősorban az a dolguk, hogy megélhessék gyermeki létüket, ameddig csak lehet. Mindezt természetesen a finom életre nevelés és tanulás mellett. Utánpótlás-csapatot edzek, és tudod, a játékosok közül sokak előtt messzire ívelő karrier állhat. De csak akkor, ha hagyják nekik, hogy megszeressék a sportot. Ha lehetőséget kapnak arra, hogy a szívükből játsszanak, szenvedéllyel. Ha méltóságban élhetik meg úgy a győzelmeket, mint a vereségeket. Mert bizony mind a kettőre szükség van. Utóbbira talán még inkább – hisz az vezet el minket a fejlődéshez, mutatja a helyes irányt, emberségre, tisztességre és alázatra tanít.

Tudod én hogyan indultam? Szenvedéllyel, amit a gyerekkori edzőm szavai váltottak ki belőlem. Ezt mondta az egyik edzésen:

„Nekem az a dolgom, hogy megszerettessem veletek a játékot. A tietek pedig az, hogy szenvedéllyel játsszatok. Ha így tesztek, akkor legyen bármi is egy-egy meccs eredménye, mindig győzni fogtok. Mert a szívetekből játszotok.

Ez az a szemlélet, ami előrevihet titeket, nemcsak a sportban, de az élet bármely területén, és amit soha senki el nem vehet tőletek! Segítek nektek megtalálni ezt az érzést. Az én felelősségem ugyanis ez.”

Még ma is emlékszem arra a napra, amikor ez elhangzott. Ezektől a szavaktól megnyugodtam, hisz tudtam, hogy ott a pályán igaz lehetek és valós, őszinte és gyermeki, olyan, amilyen akkor éppen voltam tízévesen. Se több, se kevesebb.

Végigjártam a ranglétrát, hisz tudod. Játszottam felső osztályban, mi több, egy alkalommal még a válogatott mezét is magamra ölthettem. A sporthoz köthető szeretetemet nagyban meghatározták ezek a szavak. Az a szenvedély vitt végig egész pályafutásomon, amit ő ott és akkor kitörölhetetlenül elültetett a szívemben. Ennek segítségével vészeltem át ezt az életformát –annak minden szépségével és nehézségével együtt. És most igenis büszkén tekinthetek vissza mindarra, amit elértem.

Talán nem túlzás, amikor azt mondom: eggyé váltam ezzel a szemlélettel, és most, tanárként, edzőként éppen ezt igyekszem átadni a gyerekeknek. És tudod, pont emiatt fáj olyan rohadtul, amit szülőként sokan csinálnak. Nem hiszem, hogy létezik olyan ember, aki tetteivel és döntéseivel elnyeri mindenki más elismerését. Vagy olyan, aki sosem téved. Kár lenne ilyen illúziókat kergetni. Én sem teszem. Mégis azt gondolom, ha úgy érzi bármelyik szülő, hogy hangot kell adnia a nemtetszésének, akkor tegye nyugodtan. De ne a lelátóról üvöltözve! Ne a gyerek előtt!

Egyszerűen oly mértékben rengeti meg a gyerek bizalmát egy-egy ilyen hatalmi harc, hogy az még a karrierjébe is kerülhet. Hisz azt tanulja meg szerencsétlen akaratlanul is, hogy „az edző csupán egy ottfelejtett bábu, aki csak szart csinálhat”.

Hát nem! Számtalan egyéb módja létezik a gondolatok kinyilvánításának: személyesen-négyszemközt, netán a feletteseknek, végső megoldásként el is lehet vinni a gyereket más csapatba, hátha ott jobb lesz a helyzet. De tudod, mit, megkockáztatom, semmi sem fog változni, mert az esetek döntő többségében nem az edző a hibás. Ugye, érted, mire gondolok?

Az a baj, hogy a valós önismeret hiánya és a hatalomvágy furcsa térfákat űzhet. Olyan élethelyzet elé állíthatja az embert, ami nemhogy nem épít, inkább csak rombol. Sokszor véglegesen. Ennek pedig legnagyobb vesztese az lesz, aki mellett éppen ki akarnak állni a szülők: a gyerek. Jó lenne, ha elmondhatnám mindenkinek: Hagyjátok, kérlek, hogy a korának megfelelő felelősség nyomja csak a vállát!

 

FaLang translation system by Faboba

Pályakereső